Sziasztok meghoztam az első bejegyzést ami igazából a 0. rész egy amolyan prológus! :) Mindenféle kritikát fogadok, hogy milyen a történet! Ez még egy rövidebb rész, de ne aggódjatok hosszabbak lesznek az elkövetkezendőek!! Jó olvasást!
Mesi* xx
Világ életemben apró termetű lány voltam amit mindenki imádott csak én nem. Franciaországból származom, de baba korom óta angolul beszélnek hozzám, miután fejlődtem kicsit, körülbelül 5 éves lehettem mikor édesanyám először mondott nekem franciául egy mondatot és így azóta franciául is beszéltek hozzám, most pedig mindkettő a kisujjamon jön ki.
Éppen a szokásos anyai teendőimet végzem, takarítás és főzés. Mindenki megígérte, hogy ma pontosan itthon lesznek, mivel ez a család nem arról híres, hogy pontos. Mikor végeztem a takarítással és már csak az ételnek kellett főnie úgy gondoltam, hogy felhívom régi jó barátnőmet. Régen nagyon sokat hülyéskedtünk öten, szoros kapcsolatunk volt és talán most is az lenne, ha mindannyian a szülő városunkban maradunk. Izgatottan hívtam fel Adélaide-t mivel már csak napok kérdése és világra hozza a harmadik gyermekét. Hosszas csöngés után fel is vette, majd elkezdődött a hosszas beszélgetésünk, mint régen.
- Szerinted késni fognak? - kérdeztem barátnőmtől ecsetelve, hogy a férjem és a gyermekeim mit ígértek tegnap este nekem.
- Biztos vagyok benne hisz ez benne van a vérükben! Emlékszem, hogy te is mindig késtél. - nevetett Adi.
- De igyekeztem és sokszor pontosan ott voltam ahol kellett! Ők még csak nem is igyekeznek. - mosolyogtam el magam. - Mikorra is vagy kiírva?
- Jövőhét végére. - hallottam a hangján, hogy nagyon boldog.
- Akkor majd meglátogatlak miután hazamentél a csöppséggel. - mosolyogtam, de ekkor hallottam egy csipogó hangot a telefonból, bejövő hívásom van.
- Annak nagyon örülnék, összehozhatnánk a csapatot is! - mondta barátnőm.
- Adi, most le kell tennem, ne haragudj. - mondtam hadarva.
- Mo, valami baj van? - kérdezte. Jobban ismer, mint a saját tenyerét.
- Ismeretlen számról hívnak. - sóhajtottam.
- Jól van akkor beszélünk. Szeretlek. - mondta és le is rakta, én pedig felvettem a telefont.
- Igen tessék? - kérdeztem.
- Mo Raynolds-al beszélek? - kérdezte egy női, vékony hang.
- Igen, én vagyok. - mondtam.
- A Londoni kórházból hívom Önt. A lányának balesete történt, a férjét is értesítettük már. - mondta a nő.
- Mi?? Azonnal megyek! - mondtam és le is csaptam a telefont. Elzártam a gáztűzhelyt majd felvettem a cipőmet és a kezembe vettem a kabátomat, táskámat és az autó kulcsát. Miután bezártam a nagy fekete ajtót rohantam az ugyanolyan színű BMW-hez. Amint bepattantam beraktam az egyik fülest és tárcsáztam a fiamat, Ethan-t közben elindultam.
- Ha nem veszed fel fiam, megverlek! - bár mit érek az én 158 cm-mel. Újra hívtam majd végre felvette.
- Anya, mi van már? Mondtam, hogy hazaérek időben. - mondta Ethan.
- Kapd össze a cuccaidat, megyek érted. - mondtam.
- De miért? - kérdezte értetlenül.
- Most! - mondtam nagyobb hang erővel.
- Jó, nyugi. Sietek. - el sem köszönt, csak le rakta. Hamar odaértem a kosárpályára ahol Ethan a haverjaival szokott játszani, de most egy lánytól is elköszönt és nem csak két puszival.
- Eddig mindent elmondtál nekem. - mondtam halkan és néztem őket. Nagyon aranyos a lánynak tűnt. Ethan beszállt az autóba, a pulcsiját pedig hátra dobta én pedig már indultam is.
- Anya, mi történt? - kérdezte tőlem, mert úgy mehettem mint egy őrült, de a lányomról van szó!
- Dianne. Kórházban van. - mondtam miközben megelőztem az előttem lévő autót.
- Mi van?? - kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Nekem sem mondtak többet. Felhívnád apádat? - kérdeztem és odaadtam neki a telefonomat majd elkezdtem gondolkodni, hogy mi miatt került oda ahol van. Szuper gyorsasággal értünk oda mikor Ethan még az apjával beszélt, közben leparkoltam.
- Na? - kérdeztem mikor letette.
- Elindult a munkából, de nagy a dugó. Viszont mindenféleképpen siet. - mondta Ethan.
- Jól van, gyere. - karoltam belé és mentünk oda ahová nem akartam.
- Anya, anya, anya.. Nyugi, úgy remegsz, mint egy nyárfalevél. - mondta a fiam.
- Majd egyszer te is megérted. - néztem fel rá. Na igen, ő már réges-régen lehagyott engem. Mikor beléptünk egyből felismertek mivel egy jó barátom jött velem szemben.
- Monami! - köszöntött.
- Szia Rob! Dianne hogy van? Sőt.. Hol van? - kérdeztem.
- Gyertek velem, én vagyok az orvosa. - mondta majd elindult. Ez nagyon nem kezdődik jól. Fellifteztünk a 2. emeletre majd a folyosó végén mondta Rob, hogy várjunk egy kicsit a folyosón amíg megnézi, hogy van Dianne.
- Ülj le anya. - mondta Ethan és a vállamnál fogva leültetett majd ő is leült mellém. - Skylar-nek hívják. - mondta, de hirtelen fel sem fogtam, hogy mire érti.
- Az a lány aki ma ott volt a pályán ugye? - kérdeztem.
- Igen. Szeretem.. De félek, hogy visszautasít.. - mondta. Mikor megakartam szólalni folytatta. - Nem kell most tanácsot adni! Jelenleg a húgomra kell koncentrálni, én kibírom addig. - mosolygott én pedig a vállára dőltem.
- Nagyon szeretlek.. - mondtam neki.
- Én is téged anya.- mondta majd pár perc néma csend után Rob kijött és közölte, hogy bemehetünk, már teljesen jól van a lány. Én egyből odafutottam hozzá és megöleltem.
- Anya, ne haragudj, kérlek. -sírta el magát.
- Dianne... Hogyan történt? Csak mondd el mi történt.. Miért vagy itt.. - kértem.
- Én... felültem egy motorra. - pont ettől féltem..
- Hányszor megmondtam, hogy nem motorozhatsz! Nem érdekel mennyire szeretnéd ezt csinálni! Ezt nem hiszem el... - mondtam és a homlokomat piszkáltam.
- Elestem vele... - mondta könnyes szemmel közben Ethan leült Dianne mellé.
- Jó.. Semmi baj, most pihenned kell. Apád is nemsokára megérkezik és ha jobban leszel ezt átbeszéljük.. - mondtam és én is leültem mellé.
- Miért vagy ilyen nyugodt?? - kérdezte Dianne de csak megráztam a fejet és megsimítottam az arcát. Gyönyörű.
- Mit nem mondasz el nekünk? Szeretnénk tudni milyen volt a kamasz Monami Raynolds, de te azt sem mondod el, hogy apával hogy ismertétek meg egymást... Mit titkolsz? - kérdezte Ethan.
- Szerintem ezt nem itt kéne megbeszélni... - mondtam.
- De engem is érdekel és most jól jönne... - mondta Dianne én pedig nagyot sóhajtottam.
Az eddigi életem legsötétebb oldalát fogom elmesélni a gyerekeimnek amit én magam is el akarok felejteni, de nem tudok...
- Minden a középiskolában kezdődött, érettségi előtt két évvel...
